© A jogutódok 2016-2021
Írjon, ha bármilyen információra van szüksége!
Filmek
Kiállítási megnyitók, Kritikák
Közös művek
Bibliográfia
Kiállítási Megnyitók, kritikák
„A mindennapok embere érdekel, ő az én múzsám” így fogalmazta meg egyik beszélgetésünkkor VÖRÖS ROZÁLIA saját munkásságának tartalmi ambiciót . Azért idézem mindjárt kezdetnek e szavakat, mert valóban kulcsot adnak a kézbe, megközelíteni művészetét. Ez az igazi mondanivalója, minden más csak környezet. Az ember a főszereplője ennek az életnek: így vallja a művész, ezt a tartalmat sugározzák a művek, még akkor is, ha a képteret betöltik a fák, a hegyek, a házak és csak parányi, sokszor szinte csak kontúrjaiban formált az ember. De mozdulatainak ritmusával és energiájával olyan szuggesztíven jelenik meg a kompozícióban, hogy érezzük uralmát a hatalmas térben.
Tíz esztendeje foglalkozik Vörös Rozália a gobelinnel. Megértéséhez tudnunk kell, hogy a hagyomány, amelyekben gyökerezik, elsősorban, tehát meghatározón a népművészet. Ennek egyszerűsége és tisztasága indítja a dolgok megformálásának egyéni útjára és ez találkozik a művész belső elhatározásával, amely már a művek tartalmát, tehát magát az alkotást teremti meg, egyéniséget sugárzó humanizmusával. Ez segíti a lényegre egyszerűsítéshez, ez kölcsönöz az alkotásnak erőt a gondolat kifejezéséhez. A színek gazdag ritmusa, a komponálás összeszedettsége, a konstruktív formák határozottsága alakítja a mű jelentését úgy, hogy a gobelin szükségszerű műfaji megkötöttségei eszközzé válnak kezében a tartalom megfogalmazásához.
És itt jutunk el Vörös Rozália egyik legfontosabb értékéhez: nála a művészi gondolat nem a gobelin műfajához utólagosan alakítva jelenik meg, hanem abba születik bele, úgy, mint ami nem kaphat életet, csak ebben a keretben. Ezért lehetséges, hogy minden műfaji megkötöttség természetesen válik nála lehetőséggé, a kifejezés teljesebbé tételéhez. Minden gobelinje olyan, mintha egyenesen a szövőszéken született volna. Pedig ő is mint annyian, nem maga szövi a szőnyegeit, de hogy mégsem válik el a tervezés a kivitelezéstől, annak jelentősen egyik oka, hogy ő maga is megtanulta a mesterséget,
amikor az elhatározása megszületett, hogy gobelint készít. Tehát azok közé tartozik, - és ez bármennyire természetes, mégsem általános - akik gyakorlatban is ismerik és tudják az anyagot és technikát. Ezért nem lehet eltolódás gondolat és mű, tervezés és szövés között . E kiállítás az elmúlt öt év terméséből ad válogatást, reprezentálva a kortárs magyar művészet egyik sajátos hangvételű egyéniségét.
Dávid Katalin
Tisztelt Látogatóm!
Engedje meg, hogy üdvözöljem Önt, és kiállításommal kapcsolatban néhány felvilágosítással szolgáljak.
Az utolsó tizenöt évben szinte kizárólag gobelineket és pasztelleket állítottam ki, ezen a kiállításon pedig - amelynek anyagát a nyolcvanas évek terméséből válogattam - egyenlő súllyal szerepelnek olajfestmények is. Azok számára, akik érdeklődéssel kísérték eddigi munkálkodásomat,
ez talán meglepő. Mondanék erről néhány magyarázószót. Meg akartam idézni múltamat, és a jelen - engem leginkább érdeklő - alakjait. Ezek azonban olyan dolgok, amelyeket csak a legközvetlenebb módon tudok kifejezni. Az olajfestéssel, ifjúkorom első szerelmével szinte testközelbe hozható minden. A kiállított gobelinek közül kettőhöz fűznék megjegyzést. A „Róma” önkényes válogatás a VÁROS-ról, ahogy én láttam, és ahova visszavágyom bár tudom, hogy hiába dobálom be a pénzt a római kutak vizébe „abba" a Rómába már nem mehetek vissza. A „Balett", amelyet egyéb iránt magam szőttem,
azokról az irigyelt művészekről szól, akik saját testüket használva eszközül, művészek és művek egyben, szinte még a gravitáció sem állhatja útjukat. A pasztellekről csak annyit, hogy nagy gyönyörűség nekem, a világban járva-kelve, néha pasztellezni. Ma ez - mondjuk ki bátran - nem szokás, de én csinálom, mert szenvedélyeim rabja vagyok, nem tehetek róla.
Befejezésül: miért rendez az ember 68 éves korában kiállítást?
Hiszen eladni, az arra rendelt galériák sokkal jobban tudnak. Esetleg a hírnév miatt? Aki csak egy kicsit is figyeli szaksajtónkat az tudja, milyen „publicity”-re számíthat egy kiállítás, amely olyan kevés szakmai újdonságot mutat mint ez. Azért rendez, mert műterme magányában, vágyódik kapcsolatot teremteni munkái és a nézők között. Amíg ez a kapcsolat nem jön létre, addig úgyszólván nincs is mű. Hát ezért hurcolom én is Önök elé dolgaimat.
Budapest, 1987. június 10.
Vörös Rozália
Tisztelt vendégeink, kedves vásárhelyiek!
A kiállításon résztvevő festőházaspár fele – Vörös Rozália – hét évvel ezelőtt meghalt. Én tehát kettőnk képviseletében, kettőnk szavával és szívével szólok. Köszönetünket szeretném átnyújtani ezzel a városnak.
Öreg ember vagyok, Budapesten élek, és amikor érzem, hogy évről évre szűkül és homályosodik a láthatárom, el-elgondolkodom, hogy nincs-e valahol tartozásom, hitelezőm, akivel rendezni kellene dolgaimat. Ezért jöttem most Hódmezővásárhelyre.
Miért éreztem azt, hogy köszönettel tartozunk a városnak, ahol 1952-től 57-ig rendszeresen dolgoztunk, holott Budapesten lakásunk, családunk és műtermünk volt? Azért, mert a háború és az utána következő hivatali évek úgy megterhelték testünket-lelkünket, hogy művészi hivatásunk újrakezdéséhez új talajt kellett találnunk. Hódmezővásárhely ezt vállalta, bízott bennünk.
Festők vagyunk. Hogy e bizalom indokolt volt-e azt csak életművünk igazolhatja, életmű kiállítást azonban nem tudunk rendezni. Gobelinjeink kétharmada külföldön van, és ezeket már sohasem fogjuk együtt látni. Ezen a kiállításon rajzok és vízfestmények vannak mozdulatokról, fejekről, tájakról, amelyeket az első időkben, – 45 évvel ezelőtt – készítettem az itteni művésztelepen. A pasztelleket Vörös Rozália készítette 20-25 évvel ezelőtt, aki a Barcitól, Körtvélyesen és Mártélyon át a mindszenti nagyrévig járta az árteret, és személyes ismerőse volt minden bokor, minden kubikgödör. A nagyteremben gobelinek vannak mindkettőnktől, keletkezésük időpontjától függetlenül. Ezek Pesten készültek, és van közöttük új, alig 1-2 éves is. Ily módon a 45 évvel ezelőtt készült tanulmányokat, feljegyzéseket a kiállítás hídként köti össze a mával, és a tárgyakon hozzávetőlegesen lemérhető a kettőnk élete is.
Milyen is volt ez az élet? 1937-ben fejeztük be tanulmányainkat, és kezdtük el a fiatal művészek életet, amelyben – úgy véltük – nincs más feladatunk, mint dolgozni. Két év múlva azonban megkezdődött a II. világháború, és én öt évre – ha nem is egyfolytában – elszakadtam a családomtól és a műtermemtől, feleségem pedig kislányommal itthon küzdött az élettel. 1945 után hazaérkezve romvárost és romműtermet találtam. Világos volt, hogy jó ideig nem lesz könnyű az élet, különösen, ha az ember pályája kezdetén van, és öt éven keresztül nemigen gondolhatott művészetre. Mindketten igyekeztünk a kulturális élet újjáépítésében részt venni, munkát vállalni, és így biztosítani családunk fenntartását. Művészi alkotótevékenységünk perspektívái a jövő homályába tűntek.
1949-ben a Népművelési Minisztérium Képzőművészeti Osztályát vezettem, és itt felkeresett két barátom, Szabó Iván szobrász és Kurucz D. István festő – pár éve haltak meg mind a ketten –, felhívták a figyelmemet a hódmezővásárhelyi képzőművészeti élet lehetőségeire, és az Osztály segítségét kérték. A segítséget a város a Művészeti Alapon keresztül meg is kapta. A művészteleppel a főkönyvelőség vezetője, Almási Gyula Béla foglalkozott. Két évvel később, mint a Szépművészeti Múzeum főigazgatója, hivatalból jártam a Tornyi János Múzeumban. Itt ismerkedtem meg Dr. Galyasi Miklós igazgatóval. Dolgaink végeztével megmutatta múzeumot, a várost és környékét, és végül Kurucz D. István házát, ahol a művésztelep megindult.
A látottaktól el voltam ragadtatva. Itthon feleségemmel együtt elhatároztuk, hogy fokozatosan lemondunk állásainkról, és a vásárhelyi művésztelepen kezdünk ahhoz az élethez, amelyet 1936-ban, mint fiatal művészek, elterveztünk. Így is történt. 1952-től rendszeresen jártunk Vásárhelyre, Mártélyra és Mindszentre. Mindketten vonzódtunk az Alföldhöz. Megelőzően dolgoztunk Baján, Jászszentandráson, Jászberényben, a szolnoki, majd a kecskeméti művésztelepen, de úgy éreztük, hogy Vásárhely és környéke valamennyinél változatosabb. A városban a Tabán, majd a Tisza felé vezető utak, a mártélyi puszta, az élő Tisza, a holtágak és az ártér képe, a tanyavilág rendkívüli élményt nyújtott, és mindez kerékpáron könnyen volt elérhető.
A művésztelep rendje az első időkben teljes mértékben az alkotómunkához alkalmazkodott. Már Pestről megírtuk, hogy hol szeretnénk lakni, és ennek általában nem is volt akadálya. Élelmezésünk céljaira egy utalványblokkot kaptunk, amelyet beválthattunk étteremben, büfében, cukrászdában, közértben, vagy odaadhattuk a „házinéninek” aki ellátott bennünket, nem is akárhogyan. Kurucz néni tejfölös túróstáskáját a Tükör utcában, Bözse néni kecsegéit Mártélyon, Zsótér néni osztályon felüli konyháját Mindszenten sosem fogom elfelejteni. Meg kell itt emlékeznem Bözse néni mese-estjeiről is, amelyeken mi is részt vehettünk, és amelyek minden jobb színpadon megállták volna a helyüket, különösen az ő előadásában.
Ezeken túl természetesen nagyon sok személyes kapcsolat alakult ki a vásárhelyiek és közöttünk, hiszen a legkülönbözőbb helyeken és időben láttak minket megjelenni kerékpárjainkon felszerelésünkkel. Szívélyes, barátságos légkör vett bennünket körül. Jellemző volt erre, hogy a kisállomás felől érkezvén benéztünk Ceglédi Nagy Ferenchez, aki kertjében dolgozott, és amint meglátott minket, elkezdett fejketét főzni. Mentegetőzésemre, amiért hívatlanul betoppantunk, szelíden rám förmedt: nem azért dolgoztam évtizedeken át, hogy ne hagyhassam abba, ha vendégem érkezik.
Munkánk végeztével majd mindennap betértünk a Múzeumba, ahol Galyasi Miklós körül egy sajátságos klubélet alakult ki. Galyasi rendkívül művelt, olvasott sőt olvasó ember volt, akinek nem volt különleges érdeklődési köre. Őt az egész világ érdekelte, amelyet Hódmezővásárhely szempontjából nézett, és ez volt benne a legnagyszerűbb. Az emberiség gondjai között helyesen és pontosan tudta elhelyezni szeretett városának minden búját-baját. Igazi humanista volt, aki hazáját nem a világgal szemben, hanem azzal együtt szerette. A műveltség rendíthetetlen harcosa, aki a művészi és emberi magatartás felé a legmagasabb mércével közelített. Társaságában tudósok, művészek, érdeklődő fiatalok jöttek-mentek, ismerkedtek, beszélgettek, és érezték, hogy itt lenni megtiszteltetés, mert itt igényességet követelnek és nyújtanak.
Mi 1960-ban fordultunk a gobelin felé, amely fő műfajunk lett. Első gobelinem tervét Mindszenten készítettem, Zsótér néni tapasztalatainak felhasználásával. A terv fejlesztésében Vörös Rozália volt segítségemre, és ennek kapcsán megismerkedtünk egy sor nehézséggel, amelyekkel meg kellett küzdenünk. A műfajt azonban nagyon megszerettük, annak ellenére, hogy munkamódszerünket teljesen át kellett alakítanunk. Eddig úgy dolgoztunk, hogy a műtárgy sorsa az első pillanattól az utolsóig a mi kezünkben volt. Most be kellett rendezkednünk arra, hogy művész céljainkat valaki más – a szövő – fogja anyaggá formálni. ez nagyon szigorú követelményeket rótt ránk. Vörös Rozália megtanult szőni, hogy számunkra szövőket taníthasson, én megtanultam gyapjút festeni, hogy színbéli igényeinket pontosabban elégíthessük ki. Ennek aztán meg is lett az eredménye, alaposan megismertük a gyapjút, mint anyagot, szépségeit, lehetőségeit. Folyamatosan terveztünk és kiviteleztünk egyre nagyobb kedvvel és szenvedéllyel. Munkás idők voltak ezek, amelyeket csak egy-egy külföldi kirándulás lazított.
Ezek után – gondolom – érthető, hogy ritkábban tudtunk lejönni Vásárhelyre. 40 év alatt mintegy 300 gobelint készítettünk, holott nem is voltunk már olyan fiatalok. Ha személyesen ritkábban is jöttünk, csak néha az őszi tárlatokon, művészetünk alapja itt alakult ki. Gobelinjeink hosszú sora szétszóródott ugyan négy világrészen, de a gyökerei itt vannak.
Köszönetünk, hálánk és tiszteletünk jeleként mutatom be tehát ezt a kiállítást mindkettőnk nevében. Kérem, fogadják szeretettel.
Redő Ferenc festőművész
Nem teljesen szokatlan, de úgy érezzük, mégis magyarázatra szoruló dolog, hogy kiállításunk katalógusának előszavát magunk írjuk.
Ráhagyhatnánk ezt a munkát kiválóan felkészült művészettörténész barátainkra, akik elfogulatlanok, tudományosak, nagyobb az áttekintésük a területen és az íráshoz is jobban értenek, mint mi. Nem tudhatják azonban, hogy mi van a mi fejünkben miközben dolgozunk és ezúttal ezt is szeretnénk közölni.
Meg vagyunk győződve arról, hogy a látogatók értenek minket munkáinkból is, de fontosnak tartjuk írásban is vállalni a kiállítás mondanivalójának velejét.
Vitatható, hogy szükség van-e a művész véleményének ismeretere, ha művei láthatók. Általában nincs. Hogy mi
most mégis igénybe vesszük a katalógusunk adta kisded publikálási lehetőséget, annak az az oka, hogy nézeteinkkel elég ritkán találkozunk a mai művészeti irodalomban.
Mik hát alapvető elveink? Mit szeretnénk, ha a néző számon kérne a falakon függő művektől?
Nehéz korunkban a művész - munkássága közben - minduntalan az emberiség sorskérdéseivel találja szemben
magát. Nemcsak ő, hanem mindenki. A kommunikációs lehetőségeknek hála, mindannyian hajnaltól napestig különböző értesülések zuhatagában élünk. Ezek többnyire riasztóak. Az emberiség helyzetet áttekinteni nagyon bajos.
Mire elkészül az áttekintés, már megváltozott a helyzet. Kérdéses, hogy elviselhető-e a robbanásszerű fejlődés. Az eredmények, melyekkel a tudomány ajándékozott meg, nem pusztítanak-e el mindnyájunkat? A mi meggyőződésünk az, hogy az emberiség sorskérdéseiben a siker reményében Iehet és kell felvenni a kesztyűt. Nem hisszük, hogy ma nagyobb bajban volnánk, mint hosszú fejlődéstörténetünk nem egy válságos szakaszában. A különbség az, hogy a veszélyek felismerése ma általánosabb. Az emberiség kezdi látni való helyzetét. Együtt jár ezzel, hogy elvesztettük a vélt támaszokat.
Rajtunk nem segítenek istenek, hősök, csodák, magunkra vagyunk utalva. Amit mondani akarunk, azt Ady Endre Anatole France-ról szóló cikkében így fogalmazza meg:
„Az emberiség megváltja önmagát.” A művészek feladata ma éppen ezert rendkívüli. Segíteniük kell elviselni a felismert nehézségeket. Ez elől nézetünk szerint ma nem lehet kitérni, ez meg nem tagadható szolgálat.
A segítség annyi fele lehet, ahány művész van. A stílusok, technikák és ötletek fontosak lehetnek, de csak mint ennek a szolgálatnak az eszközei.
Vajon azt jelenti-e ez, hogy barmit teszünk, az már szolgálat? Aligha. Szolgálni akarni kell. A kort vállalni kell. Nem lehet visszavonulni, beteget jelenteni, mosni kezeinket.
Megint Ady Endrét hívjuk segítségül. Ő tökéletesen fogalmazza meg, mi a teendő:
„Szabad készítni arasznyi jövőket,
De élni nem mással,
Mint a nekünk régen parancsolódott
Kínságos és mégis szent mai Mával.”
„A XXX-ik századból” c. versből
Hölgyeim és Uraim!
Nagybánya, Szolnok, Gödöllő, Kecskemét, Szentendre. A 20. századi modern magyar festészet bölcsői, a hazai történeti művésztelepek kultuszhelyei.
A Picasso által „barbár zseninek” nevezett Aba Novák Vilmos közülük a szolnoki művésztelepet látogatta már alig húszévesen, az első világháború előtt, hogy Fényes Adolftól tanuljon festeni, majd a 30-as évektől rendszeres visszatérőként alkotta meg tarkán-zsibongó falusi vásárait, lacikonyháit, a paraszti élet abanovákos zsánerképeit, ezzel is kitörölhetetlenül bevésve a hazai művészettörténet emlékkönyvébe az alföldi város, Szolnok nevét. Nem vaktában keresgélés eredménye tehát, hogy éppen az ő nevét viseli az az intézmény, amelyben most összegyűltünk, nagy múltú nemzeti ünnepünkön, március idusán. Mint ahogy az sem véletlen, hogy Vörös Rozália személyében olyan művész kiállítása nyílik meg a mai nappal, aki Aba Novák Vilmos magániskolájában, a budapesti Belvárosi Szabadiskolában kezdte festészeti tanulmányait a harmincas évek elején. Mondhatni még gyereklányként, tizenhárom évesen, de életkorát meghazudtoló kitartással, szorgalommal és elhivatottsággal. Aba Novák festőiskolája életre szóló kettős kötelékkel „ajándékozta” meg Vörös Rozáliát. A festészet itt plántálódott benne élethivatássá, s itt találta meg, az iskola egyik növendékében, a hat évvel idősebb Redő Ferencben élete párját, szellemi és alkotó társát.
Dávid Katalin művészettörténész ikonfestőnek nevezte egy alkalommal Vörös Rozáliát, de nem azért, mintha ikonokat készített volna, hanem művészi magatartása miatt. Idézet Dávid Katalintól: „A belső békesség, a munka szeretete, a csönd, melyet maga körül teremtett, és az ebben a miliőben megszületett művek azt az áhítatot sugározzák, amit az ikonműhelyek mesterei birtokolnak.” Az áhítat forrása Vörös Rozália festői és emberi magatartásában, érdeklődésében rejlik. „A mindennapok embere érdekel, ő az én múzsám”- fogalmazott egy alkalommal. Ha körbenézünk a kiállított képeken, igazolva látjuk a tömör hitvallást. Közvetlen, fesztelen, jól ismert élethelyzetek: lekvár főzés, tésztaszaggatás, nádvágás, fiatal anya gyermekével, a hódmezővásárhelyi vagy leányfalui táj szín-gazdag látványa, a pillanat öröme képtémába átültetve.
A kiállítási anyag, mely ekkora merítésben másfél évtizeddel ezelőtt került utoljára a nyilvánosság elé, technikát, anyaghasználatot illetően három csoportra oszlik: a pasztellképekre, az olajfestményekre és a szövött kárpitokra, a gobelinekre. A pasztell a pillanat üzenete, „egyszeri és megismételhetetlen. Friss. Egy óránál tovább nem tud vele dolgozni az ember” – mondta vele kapcsolatban a művész, másutt pedig így fogalmazott: „nagy gyönyörűség nekem, a világban járva-kelve, néha pasztellezni.” A finom krétarajzok mindig akkor és ott készültek, kint a szabadban, az éppen átélt táj-élmény, a beszippantott mező-illat, az élő természet szín-kavalkádja bódulatában.
Az olajképek az esetek nagy részében a mindennapi élet egy-egy jelenetét, epizódját örökítik meg, emberi kapcsolatokról szólnak, tehát figurálisak és méretben is eltérnek a pasztellektől.
Ha a pasztell a rögtönzés művészete, a kárpitszövés ennek éppen az ellenkezője: kitartó, hónapokon keresztül való aprólékos, precíz, nagy gondot és figyelmet igénylő munka. És még egy lényeges különbség. A művész kiadhatja kezéből kivitelezését, azaz gobelin-tervét megszövetheti mással is. Vörös Rozália is élt ezzel lehetőséggel, igaz, nem minden esetben, hiszen maga is tudott szőni. A gobelin-készítés lett életművében az a terület, ahol a legszorosabb munkakapcsolat alakult ki közötte és férje, Redő Ferenc között. A hatvanas évektől mindketten a gobelintervezés és kárpitszövés szerelmesei lettek, amiből számos közös mű született.
Saját mű a Balett, ”…amelyet egyéb iránt magam szőttem, - meséli Vörös Rozália, - és azokról az irigyelt művészekről szól, akik saját testüket használva eszközül, művészek és művek egyben…”
A „Betlehemesek” c. gobelint Vörös Rozália már betegen készítette. Ez az utolsó műve, amit 1992. karácsonyán bekövetkezett halála előtt készített.
Befejezésül a művésznő néhány nagyon aktuális gondolatát szeretném Önök elé idézni, melyeket harminc évvel ezelőtt, 1980-ban vetett papírra, a férjével közös Magyar Nemzeti Galériabeli kiállításuk katalógusának előszavához:
„Meggyőződésem, hogy az emberiség sorskérdéseiben a siker reményében lehet és kell felvenni a kesztyűt. Nem hiszem, hogy ma nagyobb bajban volnánk, mint hosszú fejlődéstörténetünk nem egy válságos szakaszában. A különbség az, hogy a veszélyek felismerése ma általánosabb. Az ember kezdi látni való helyzetét. Együtt jár ezzel, hogy elvesztettük a vélt támaszokat. Rajtunk nem segítenek istenek, hősök, csodák, magunkra vagyunk utalva. A művészek feladata éppen ezért ma rendkívüli. Segítenünk kell elviselni a felismert nehézségeket. Ez elől nézetem szerint ma nem lehet kitérni, ez meg nem tagadható szolgálat. Szolgálni akarni kell. A kort vállalni kell. Nem lehet visszavonulni, beteget jelenteni, mosni kezeinket.”
Vörös Rozália festőművész gondolatai ma talán még időszerűbbek, mint megfogalmazásuk idején. S különösen időszerű újragondolni azokat éppen ma, március idusán.
Hölgyeim és Uraim! Leljék örömüket a kiállított közel száz műalkotásban, merítsenek belőlük hitet és erőt, s mint ahogy ő is tette a sors által rá mért válságos években, higgyenek a maguk és környezetük, a mindennapok sikereinek megtartó erejében.
A kiállítást ezennel megnyitom, és jó szívvel ajánlom megtisztelő figyelmükbe.
Szentendre, 2010. március 15.
dr. Török Katalin művészeti író
Kedves barátaink,
Szeretnénk önöknek mutatni valamit egy magyar festőművész házaspár munkásságából, akiknek aktív élete a XX. század bonyolult, viharos, sok tekintetben ellenmondásos történetébe ágyazódott be és immár lezárult.
Egy ilyen szemle és visszatekintés érdekes és tanulságos dolog lehet napjainkban, amikor folyamatosan értékelünk és újraértékelünk mindent, azonban ennek a szép teremnek a méretei ezt nem teszik lehetővé. Csak kevés tárgyat tudtunk elhozni ide, de ezek is alkalmat adnak arra, hogy néhány általánosan is érvényes gondolatot megosszunk egymással.
Talán a legfontosabb tartalmi kérdés, ami e munkák láttán az nézőben fölvetődik, a témák harmóniát, szépséget, gyengéd humort, humanista kultúrát közvetítő jellege. Hogyan lehetséges ez egy olyan korban, amelyben világháborúk brutalitása, az emberek feje fölött kötött elvtelen hatalmi alkuk, szörnyű ideológiák határozták meg jelentékeny mértékben a népek, családok, az egyes ember sorsát? Hogyan lehetséges az, hogy ilyen optimista hangvételű lesz egy életmű a fasizmus, a lebombázott országok, megcsalt hitek, lenézett és kigúnyolt lelkesedés üressége után?
A válasz a falakon látható, és annyira egyszerű, hogy szinte észre sem vesszük. Az emberiség sorsfordulói a történelemben már sokadszorra produkálják ezeket a súlyos jelenségeket, mi mégis túléltük eddig mindet, mert az életigenlés, a szépségre irányuló vágy, a harmóniára való törekvés fajunk túlélési stratégiáinak egyik legkifinomultabb, és igazán emberhez méltó eleme. Az, hogy hogyan viszonyul az életben előtte felmerülő nehézségekhez az ember, az legnagyobb részben tőle magától függ, és csak kisebb mértékben a körülményektől. Ha pedig művészről van szó, akkor ennek a dolognak a képviselete feladattá válik. Vörös Rozália így ír erről egy 1980-ban rendezett kiállítás katalógusának bevezetőjében: „A művészek feladata ma éppen ezért rendkívüli. Segítenünk kell elviselni a felismert nehézségeket. Ez elől nézetem szerint ma nem lehet kitérni, ez meg nem tagadható szolgálat.”
Ez a gondolat átvezet bennünket egy formai kérdéshez is. A Redő – Vörös művészházaspár a XX. századi izmusok kavalkádjában arra törekedett, hogy munkáit a közönség megértse. Ezt alapvető követelménynek tartották. Nem mondhatjuk, hogy ez mindig realizmus, bár realista művek is születtek az ő megfogalmazásukban, de pl. bizonyos, hogy a fekvő, furulyázó kisfiú és az őt körülvevő állatok gobelinje nem tartozik ebbe a körbe, valamiképpen a római városrészek montázsa sem ilyen. A művész élményeiből, emlékeiből, és az ezekre felépülő fantáziájából él. Ez eleve lehetetlenné teszi, hogy a puszta realitásnál megálljon. A választó vonal tehát nem a realizmus és az absztrakció között húzódik művészetükben, hanem az érthetőség, és ennek ellenkezője között. Munkáikat megértette, és értékelte is a közönség És itt szeretnék egy harmadik, záró témát is érinteni a tartalmi és formai elemek mellett. Ez a műfaj kérdése. Redő Ferenc és Vörös Rozália a festőiskolában rajzolni, olajjal, temperával festeni, rezet, linóleumot metszeni tanult. Korai munkáik ezekben a műfajokban készültek. Későbbi művészi fejlődésükben mégis új technikák és anyagok bukkannak fel, Vörös Rozália esetében a pasztell, Redő Ferencnél a selyemre, vászonra alkalmazott batik. Végül alkotó időszakuk utolsó 30-40 esztendejében idejük legnagyobb részében gobelinnel foglalkoztak.
Ez a technika a legősibb, mondjuk ki bátran, a legprimitívebb textil-készítési módszerek közé tartozik. A függőleges szálak közé folyamatosan váltogatva a páros és páratlan szálakat, színes fonalat fűz be a szövő. Mivel a szőnyeg alapja szerves anyag, kevés régészeti lelet maradt ránk az írott történelem előtti korokból, de pl. az ausztriai Hallstatt sóbányáinak klímája, vagy a közép-ázsiai Pazirik kurgánjainak fagyott talaja megőrzött számunkra néhány töredéket.
Hogy milyen fejlett és elasztikus műfaj lehetett a szövött kép az antikvitásban, azt Ovidiustól ismerhetjük. A Metamorphoses X. könyvének egyik mítoszában az istennő Pallas Athéné és Arachné, a halandó kisázsiai leány verseng, hogy melyikük sző szebben. Pallas azt a versenyt örökíti meg szövéssel, amelyet Athén városáért Poseidónnal vívott, Arachné pedig az istenek csapodár szerelmeit szövi szőnyegébe. Munkájukat mindketten szép keretbe foglalják, és bizony abban senki hibát nem találhatott. Az istenséggel versengeni merészelő halandó leányt Pallas mégis megbünteti, és jellemző módon pókká változtatja.
Ne foglalkozzunk most a dolog nyilvánvalóan antidemokratikus megoldásával, hanem arra figyeljünk fel, hogy a gobelin műfaja milyen bonyolult témák megszövésére volt alkalmas már több ezer évvel ezelőtt is. Ezt a varázslatosan egyszerű, és éppen ezért rugalmas technikát használták később a klasszikus középkori francia és flamand gobelineken. A módszer egyszerű, de nagyon munkaigényes, ennek megfelelően drága is. Nem véletlen, hogy csak a királyi, és főúri udvarok, egyházi előkelőségek kastélyait díszíthették vele.
Napjaink, ill. közelmúltunk művészetében a gobelin ismét egyre nagyobb teret hódít, mert a színes gyapjú nemes fényéről nem akarnak az alkotók sem és a megrendelők sem lemondani. A Redő – Vörös művészházaspár is tervezett nagy közösségi terekbe illő sok-négyzetméteres gobelineket. A Budapesti Operettszínház, a Paksi Atomerőmű, a Hódmezővásárhelyi Önkormányzat tanácsterme, az Országos Bírósági Hivatal, és még sok más középület díszei ezek a műtárgyak. Fontos volt számukra azonban az is, hogy a köznapi emberek otthonaiban is élvezni lehessen a szövött kárpit melegségét, ezért kisebb tárgyakat, kevésbé munkaigényes terveket is készítettek, létrehozva az olcsó gobelin kategóriáját. Kezdeményezésük még önmaguk számára is váratlanul sikeres volt, egy-egy népszerű terv több példányban is gazdára talált a Képcsarnok Vállalat boltjaiban. Ezek közül is láthat a kedves közönség példákat ezen a tárlaton.
A hosszú ideig készülő, több ember együttműködő munkáját feltételező gobelinek mellett Vörös Rozáliától pasztelleket is láthat a közönség. Ez nagyon gyors, és nagyon személyes műfaj, a szabadban is művelhető, és az impresszió azonnal megragadására alkalmas. A művész nagyon szerette, kedvvel és szuverén biztonsággal kezelte. Ezek a Dunakanyarban, az Alföldön, a zalai dombok között, vagy éppen Olaszországban készült pasztellek ennek a friss alkotói arculatnak a bizonyságai.
Kérem, fogadják szeretettel ezeket a munkákat, tiszta műélvezetet kívánok minden kedves látogatónknak.
ifj. Redő Ferenc
Hölgyeim és uraim,
Nem csak családoknak, munkahelyeknek, intézményeknek is megvan a maguk legendáriuma és anekdotakincse. A Szépművészeti Múzeum legendáriumában Redő Ferencről, aki ott egy szép álmokból durván felriasztó korszakban, 1952 és 1955 között két éven át volt főigazgató, az áll, hogy az intézmény legtekintélyesebb szakembereinek véleményét minden lényeges kérdésben kikérte, a pozíció és a kor kínálta diktatórikus eszközöket magától távol tartotta, emberségével, derűjével az országos félelem idején a barátságos munkahelyi légkör egyik szigetét teremtette meg. Az első ötven év című önéletrajzi írásában ő maga is szentel néhány oldalt a Szépművészeti Múzeumban töltött időszakának. Az önéletírások csapdája, hogy könnyen az önigazolás fórumává válhatnak, ezúttal azonban az abban foglaltak teljes összhangban állnak mindazzal a jóval, ami a nevezetes múzeum kollektív emlékezetében őrződött meg. Redő egyik jóval későbbi gobelin-jének témája egy ismeretlen huszadik századi magyar bölcs ezüstös levelek és apró virágok kacskaringós keretébe foglalt mondása, miszerint „A hozzáértés hiányát nem pótolja a jóindulat hiánya”. A kiváló és nagy műveltségű művésznek nem kellett erőszakot tennie természetén, hogy a csodával határos módon átvészelt háború után vállalt vezetői munkájában mindvégig szem előtt tartsa ezt az alighanem önmaga által önmagának megfogalmazott igazságot.
Aba Novák Judit 1973-ban megjelent kismonográfiájában minden bizonnyal pontosan fogalmaz. Idézem: „Redő emberi jellemvonásai közül talán a puritánsága a legerősebb. Csakhogy ő nem a száraz, a szükségből gőgös erényt kovácsoló álpuritánok fajtájából való. Azok közé tartozik, akik az életet nagyon is tisztelik és szeretik, öröm és szépség nélkül nem tudnak élni. De az élet megnyilvánulásairól lehántanak minden feleslegeset, elvetik az értelmetlent, a felszínt, csak az egyszerű és lényeges dolgokat tisztelik. A puritán Redő azt akarja, hogy hétköznapjaink szépek, ünnepeink méltóságteljesek legyenek.” Egy kedves, rokonszenves, a szó legteljesebb értelmében tiszta erkölcsű férfi és nem kevésbé kedves, rokonszenves és a szó ugyancsak legteljesebb értelmében tiszta erkölcsű feleségének, Vörös Rozáliának a kiállítására jöttünk el tehát mi mindnyájan, akik ma itt vagyunk. Mi köze van azonban ennek a kiállított festményekhez, rajzokhoz, pasztellekhez, metszetekhez és falikárpitokhoz? Régről és jól tudjuk ugyanis, a művészek személyisége és művészete közötti kapcsolat a végtelenségig sokféle. Bőven találunk még arra is példát, hogy a kettő között semmiféle kimutatható kapcsolat sincs. Ennek a művészházaspárnak az esetében azonban a mesterség több ágának a művelésekor mindannyiszor egyszersmind a két művész egyenes jelleme és megnyerő személyisége jelenik meg előttünk. A lényegüket adó kedvességgel és közvetlenséggel, színlelni, hazudni, szónokolni és affektálni képtelenséggel szólnak hozzánk, csak szavak helyett képekkel. Könnyű értenünk őket. Nem is annyira valósághűségüknek, természetelvűségüknek, hanem sokkal inkább természetességüknek köszönhetően. Az a bizonyos puritánság, az a megrendíthetetlen, szilárd mag, amely gondolkodásukat, érzelemvilágukat és művészetüket egyaránt meghatározta, nem engedte, hogy a magamutogatás, a fellengzősség, a harsány pátosz vagy az érzelgősség megkísértse őket. Érzékenyek és fegyelmezettek. Semmit sem erőltetnek ránk, csak türelmes tapintattal sugallják: tartsunk velük az emberi és a természeti szépség milliónyi megmutatkozásának felfedezésében.
„Én egy kora reggel” – írja egyik mártélyi élményéről beszámolva Redő Ferenc – „a különös megvilágítást óhajtottam megnézni, belebotlottam egy terjedelmes kertbe, ahol fokhagymaültetvény volt. Meglepve láttam, hogy a fokhagyma levelei milyen elképesztő módon csavarodnak. Olyan hatása volt a látványnak, mintha valamilyen modern balettet néznék. Azon nyomban leültem közéjük, és elkezdtem rajzolni olyan buzgalommal, mintha valóságos táncolók állnának nekem modellt. Sok rajzot készítettem, itthon még továbbfejlesztettem egyiket-másikat.” Az ilyesmire mondják, és joggal, a művész egyik irigylésre méltó kiváltsága, hogy gyermekségéből megőrzi az első rácsodálkozás képességét. Ettől olyan szeretetreméltó az épp a Gyermekkorom címet viselő, 1993-ban készült gobelin. Egy domb tetején, fa tövében látjuk hasalni a majdani művészt, még mint kisfiút, amint gyermekkora egyik fő helyszínében, a felvidéki Szucsány falúban gyönyörködik. A Vág folyó partján fekvő, hegyektől övezett, pár tucat mesebeli kunyhóból, templomból és harangtoronyból álló falu éli mindennapi életét. A mindössze két utcán dolgukra sietőket, gyermeküket, unokájukat sétáltatókat, botra támaszkodó öregeket látunk, egy hajlott anyóka fiatal ismerősének pletykál. Az egyik kertben ludak figyelik, ahogy a gazdasszony szárítani teríti ki a lepedőket, a másikban egy férfi a veteményesét műveli. A folyón faúsztatás zajlik, füstöt eregetve vonat pöfög át a színen, pásztori felügyelettel emitt tehenek, amott juhok legelnek, néhányan az erdőből érkeznek vissza, alighanem gombaszedésből. Idill? Igen, az. Rokon Bruegel és kora németalföldi festőinek panorámatájaival, világtájaival, amelyek ugyanígy, felülnézetből a teremtett világ szentségét magasztalják.
A művész, aki a háború éveiben naponta többször nézett szembe a halállal, és tapasztalta meg a Gonosz diadalát, elfelejtette volna, hogy ez az aranykori idill csak vágykép, illúzió? Hogyan is felejtette volna el, hiszen már egy remekbe sikerült korai festményén, a Gesztenyesütőn szembesít bennünket a perifériára szorultak nyomorúságával, vagy a Budai Nagy Antal metszetsorozaton az élet-halál harc iszonyatával. Csak éppen ezt a szucsányi látképet a múltból a jelenbe átmentett gyermeki tekintet varázsolja idillivé. Ezért aztán nincs benne hamisság, csak a mesék igazsága. Rokon szemléletmód inspirálta Vörös Rozália Darvak című pompás gobelin-jét. A művész mintha a madarakkal együtt szállna a táj fölé, hogy élvezze és ünnepelje a képzelet szabadságát. Mindkettejüknél a háborús emlékek képi feldolgozásai sem nyílt sebeket mutogatók. A hazatért Redő Ferencnek legfeljebb csak néhány rajzán ölt formát az átélt rettenet: a Tűzvész a dorosicsi kórházban és a Deportáltak ezek közül valók. Utóbbin az áldozatokat kiszolgáltatottságuk, közös végzetük arctalanná teszi, arca csak a gonosznak van, egy saskeselyűé, de ennek teste is káosz és bomlás. Olyan ragadozó madár, amely önmagát pusztítva pusztít. Vörös Rozália Ostrom után című képén a gyermekét magához ölelő anya mögött elsőre nem is vesszük észre, hogy hullák hevernek, romokban állnak a házak, és meredeken lejt felénk az utca. A Háborús Kati megrendítő egyszerűséggel, valójában végtelenül kifinomult festői eszközökkel szól védtelenségről, fenyegetettségről, szülői szeretetről. Ugyanennek állít emléket, ugyanilyen diszkréten a Gyűrűjáték. Az opálos derengésben láthatóvá tett beszédes mozdulatok és a fegyelmezett képszerkezet együtt sugallják, hogy ez nem a gondtalan játéknak, hanem a túlélés taktikájának, a lélek ellenállásának, az araszolva, percről percre menedéket keresésnek egy hitelesen megörökített pillanata.
Mint mondtam, Redő Ferenc és Vörös Rozália művészetének legfőbb ismertetőjegye a természetesség, a közlésmód közvetlensége, de ettől még széles skálán mozog. Nem csak a kettejük közötti stíluskülönbségekre gondolok – ajánlom a látogatóknak, fedezzék fel maguknak amolyan szellemi torna keretében ezeket a különbözőségeket, hiszen két ember, akármilyen közel állnak is egymáshoz, két egyéniség, két össze nem téveszthető individuum – hanem gondolok a műfajtól, technikától is függő hangvétel-változatokra: intimitás, humor, akár egy kis bohóckodás is, esendőségünk iránt megértő irónia, játékosság, irodalmi, bibliai, mitológiai témák-hangulatok, a Földközi tenger vidékének vonzása, zene-idézés színekkel, ritmusokkal – mindezzel és sok egyéb széppel s jóval találkozhat, aki nyitott szívvel és lélekkel járja végig a művészházaspárnak oly kedves Hódmezővásárhelyen rendezett tárlatot. Aki pedig netán műhelytitkokra kíváncsi, az forduljon a művész gyerekeihez, Katalinhoz és Ferenchez. Én legalábbis így tettem, amikor töprengeni kezdtem két olyan faliszőnyeg egymáshoz való viszonyáról, amelyeken megjelenik a háromkirályok vonulásának újtestamentumi témája. Az egyiken buja, paradicsomi tájban lovagol a három király, a másikon kopár fák közt, hóban gyalogol. Csak nem tudtam megfejteni az úgynevezett mögöttes értelmet. Feri barátom megmagyarázta, kérdésemre ugyanis ezzel az emaillel válaszolt. „A paradicsomi bujaságú három királyok története a következő: van egy barátom - évfolyamtársam volt az egyetemen - aki a felesége számára rendelte ezt a gobelint. A felesége bolgár, és ez a megrendelő azt mondta az apunak, azt szeretné, ha a tárgy nagyon színes volna, mert a bolgár népművészet, a népviselet rendkívül színes, sokkal színesebb, mint a miénk. Ezen kívül semmilyen tematikai igénye nem volt. A gobelin tervezése tehát ebben az esetben tökéletesen eltért az addigiaktól. Apám elkezdett a felületre színes foltokat festeni, mindenféle alak, vagy felismerhető téma nélkül. Amikor úgy érezte, hogy tetszenek neki ezek a színes foltok egymás mellett, lassan kialakított valami növényi világot bele, mindenféle liánokkal, meg fákkal, és ebből kialakult egy fantasztikus táj, amely színben nagyon gazdag, de ennek a realitáshoz sok köze nincsen. Az eredménnyel meg volt elégedve, de valamit szeretett volna még hozzátenni, ami eléggé mesei ahhoz, hogy a dolog irrealitását ne törje meg, mégis találjon rajta valami értelmezhetőt a néző. Így kerültek bele a végére a három királyok.
A másik három királyok ettől teljesen független. Ezt a három királyok kedvéért csinálta, és a téli táj, amely látható rajta, a mi pilisi környékünkre jellemző. A róka kíváncsian nézegeti őket, ugyan mit keresnek itt ezek a furcsa figurák, ilyen színes, szedett-vedett göncökben a magas hóban. Nem favágók, az egyszer biztos!”
Na tessék! Évtizedek óta vagyok művészettörténész, de szavatolható, hogy mindezt akármilyen hosszú gondolkodással sem találtam volna ki. Elkeseredésre mégsem érzek okot. Akár tudjuk, akár nem a műhelytitkokat, ez a sok nagyszerű alkotás mind arra vár, hogy örömünket leljük nézésükben. Kívánom mindnyájuknak, találjanak minél több gyönyörűséget a Redő Ferenc és Vörös Rozália teremtette világ megismerésében.
Köszönöm figyelmüket.
Tátrai Vilmos művészettörténész
Vörös Rozália kiállítás:
Csók István Galéria 1975.
Vörös Rozália kiállítás:
Csók István Galéria 1987.
Közös kiállítás:Hódmezővásárhely,
Tornyai János Múzeum 1999.
Közös kiállítás: 2008.
Vörös Rozália: Szolnok,
Aba Novák Kiállítási Központ 2010.
Közös kiállítás: Moszkva,
Balassi Intézet kamara kiállítása 2014.
Közös kiállítás: Hódmezővásárhely,
Alföldi Galéria 2016